* * NÖVENDÉKEINK TOLLÁBÓL * *
Versek, rajzok, írások...
Ebben a rovatban ügyeskezű "zenészpalánták" mutatkoznak be,
kicsit más oldalrukról. 
SZAKMÁRI ESZTER
A hangszerem és én
Szobám egyik szegletébe elvonulok
Sokszor teszem.
Kedves hangszeremet a gordonkát
A tokjából előveszem
Ismertebb nevén ő egy cselló,
Hogy megszólaljon kell egy vonó.
Leülök, őt megragadom,
A húrokat behangolom
Készen állunk a hangszer és én,
Jöhet az ütem és a refrén.
Kezdődhet a zenés játék,
Mintha égen-földön járnék.
Nincs motorbúgás, nincs zaj,
Ha mi játszunk elkerül minden baj
Csak zene van, tiszta csellószó,
Hol madárdal, hol hullámzó tó.
Mindent elhúzunk mit enged a képzelet,
Bachot, Mozartot így szállhatta meg az ihlet.
És nézd a nyugtalan embert,
Megáll Ő is, ha lágy zene szól
Szívébe mar a muzsika varázsa
Bár nem vallja be, hallgatná még tovább.
Ha örülsz vagy bánkódsz valamiért
Azt ajánlom, hallgasd, szeresd a zenét!
FARKAS KLÁRA
A rőt paphoz
Alakodat a homály már befedte,
Nem láthatunk már élve sohase
Tükre lelkednek tiszta dallamod
Olyan, mintha lényed feltámadna ott.
Nem jöhetsz már sajnos soha vissza,
Igen, nincs már senki, aki visszahozna
Otthonod Szent Márk gondolás városa.
Velencében lelt pályád indulása
Il Prete Rossónak becéztek téged
Vörös hajad tüze szíveket igézett
Az árvák lesték tanáruk szavát
Lázasan figyelték a rőt pap játékát.
Derűs zenéd feledtet bánatot,
Igaz élted után felragyoghat ma napod.
* * * * * *
Messiás
Gyermekkorodban nehezen zenélhettél
Ellenezte apád, kiben reménykedtél
Orgonát tanulni nehezen engedett
Reggelre azonban a harag szenderedett
Gyorsan tanultad, amit neked adtak
Egyetlen mű sincs, ami kifogna rajtad.
Fiatalon fordult jobbra életed
Reggeleid már a múzsáknál értek.
Itt lested el olaszok stílusát
Derűs zenét és dallamos muzsikát
Egyre feljebb futott pályádnak íve
Ragyogó tengeren utaztál messzire
Idejét láttad végleg letelepedni.
Csendes estéidet munkával tölteni.
Hamar megtaláltad végső műfajod
A legnagyobb műveid az oratóriumok.
Nagy csapás ért végül, a világtalanság.
Drága szemeid nem bírták el munkád.
Elgyengültél végül, a halál közelgett
Ledöntötte húsvétkor gigászi lényedet.
* * * * * *
Farkas Klára írása
2009. május 29-én, pénteken a zenekarunknak pünkösdi koncertje volt. A templom tele volt, de a könnyűzenei koncertekhez képest kevesen voltak. Sajnálatos, hogy a mai fiatalok, ha meghallják hogy Händel, néznek tágra nyílt ártatlan bociszemekkel, és gyermeki őszinteséggel kérdezik: MI az? (még azt se tudják hogy egy személy!!)
A zene tantárgy ma már senkit sem érdekel (tisztelet a néhány ritka kivételnek) a szülők se tartják fontosnak.
A zene nagyon lényeges lenne az emberek életében, szebbé, jobbá tehetné ha hagynák(!). A mai modern zene egyáltalán nem tud lekötni, ritmusa még akad (tuctuc) de dallamát, logikus felépítését megkérdőjelezem. Nem azt mondom, hogy ezek között egy se lehet jó, de sokkal szebb egy halhatatlan mesterművet hallgatni, mint egy olyat, ami ma még nagy szám, holnap meg már semmi.
A klasszikus zene egyébként fertőző. Akit egyszer hatalmába kerít, azt többé nem ereszti. Akinek egyszer megadatott, hogy a templom hatalmas terében, közönség előtt, zenekari kísérettel bemutathatott egy művet, az emlék élete végéig kísérteni fogja. Egy koncert után, amikor gratulálók gyűrűje vett körül, hatalmas leszúrást kaptam mert azt mondtam, hogy a szerzőt illeti a dicsőség, ő írta meg a művet, én csak eljátszottam, úgy, ahogy tudtam.
Sajnos a legnagyobb probléma hogy zenéből nem lehet megélni.
Szerencsére vannak, akik irodalmi alkotásokkal, filmekkel próbálják megnyerni az embereket a komolyzenének. A zeneszerzők élete regény formájában is megjelenik, természetesen tükrözve a valóságot, némi kis fantáziával fűszerezve. Az ezekben leírtakat azért nem kell ténynek venni, nem kell mindent feltétlenül elhinni. Akit megragadott a szerző élete, és mélyebben is akar vele foglalkozni, az zenetörténeti könyveket is talál, manapság többnyire antikváriumokban. Aki jó történetet akar olvasni, szívből ajánlom Antonio Vivaldi titkos életét. Letehetetlen!
A filmeknél már több a probléma. Nem nézi szinte senki, így nem éri meg szinkronizáltatni. A szünetben barátnőmmel, Eszterrel kénytelenek voltunk spanyolul nézni egy Vivaldis filmet, természetesen egy szót nem értettünk, a képekből raktuk össze nagyjából a történetet, de még így is többszöri megnézésre ösztönzött minket.
A probléma gyökere a nevelésben rejlik. Régen nagyobb hangsúlyt fektettek a zenére, erre a legjobb példa a Barokk kor, amiben elítélték, ha valaki nem tudott legalább egy hangszeren játszani. Zeneiskolába kellene járatni a gyerekeket, és nem lenne szabad engedni, hogy a gyerek első nyafogására kiírassák. Ha nekem engedték volna, hogy abbahagyjam a hegedülést, amikor egy rosszabbul sikerült óra után toporzékolva, bömbölve ordítottam, hogy elegem van, meg hogy utálom, akkor nem itt tartanék, nem vehettem volna át a Tantestületi Dicséretet, nem játszhattam volna zenekarban (ami messze a legeslegjobb dolog a világon), sem vonósnégyesben és sohase élhettem volna át egy koncert sikerét.
A legmélyebbet a legvégére hagytam: ha nem kerültem volna át ebbe a másik dimenzióba, akkor Őket se ismertem volna meg sohasem. Nélkülük már elképzelhetetlen az életem, pedig még sohasem találkoztam Velük, hiszen Ők már fentről figyelik műveik útját,de közben ott élnek a műveikben, a zenén keresztül találkozunk Velük. Keresztanyám azt mondta egyszer:,,...ha majd nagyon egyedül érzed magadat, és nagyon szeretnél velük lenni, gondolj arra, hogy Ők mindig ott vannak melletted! Ők benned élnek. Hidd el, hogy figyelik azokat akik szeretik Őket, és nem hagyják magukra azokat, akik segítséget kérnek!”
A szülőknek kiskoruktól kezdve ilyen zenét is kellene hallgattatni a gyerekkel. Első kedvencem Händel: Tűzijáték szvitje volt. A szerző neve talán első szavaim egyike volt, életét 1 osztályos koromban olvastam. Öt évesen már fejből idéztem dallamait egyszeri hallás után és egy délután a következő kéréssel mentem anyához: Mikor jön hozzánk Háándel meg Vivaldi? Nehezen tudták megértetni velem, hogy ők már nem jöhetnek.
Két éve Londonban ott álltam Händel sírjától 20méterre a Westminster apátság mellett, és akkori készületlenségemnek, tudatlanságomnak, és idegenvezetőnk szövegének („ott csak kövek vannak”) következtében nem mentem oda hozzá. Ezt soha nem bocsátom meg magamnak, remélem azért Ő nem haragszik érte. Ha valaha még egyszer eljutok Londonba, első dolgom lesz hogy felkeresem, és legalább egy szál virággal kiengesztelem. Természetesen ezt teszem, ha Bécsben meglátogathatom Schubertet és Beethovent. Nagyon vágyom arra, hogy egy teljes napot tölthessek el a Zentralfriedhof-ban, ott lehessek Velük egész nap.
Beethoven mondta egyszer:
„...a zenén keresztül Isten szól az emberekhez. Mi, zenészek állunk a legközelebb Istenhez. Halljuk a hangját, olvasunk az ajkáról. A zene Isten nyelve....”
* * *
